Az elveszett fészek [antikvár]

Ajánlás önállóan csak tizenhat évesen kezdtenn „bújni" az erdőket, de szüleinnmel egészen kicsi gyerekkorom óta jártuk a Dunakanyar és Magyarország többi erdeit, „kílbó-toztunk" (kétpárevezős csónak) a Dunán, cserkeltünk az akkor még itt-ott létező holtágakban. Amelyik ifjú gyermekkorából kimaradnak az ilyen élmények, azt hiszem, nagyon sokat veszít, s ezt már nem lehet pótolni soha többet! A hatvanas évek közepén Magyarországon a „fekete" holló volt majdnem olyan ritka, mint a mesebeli fehér, azaz az albínó a természetben. A foszdrinnel, sztrichninnel mérgezett tojások, húsok-amit vadászok tettek ki a dúvadnak számító és így károsnak kikiáltott varjúféléknek és így a hollónak is - majdnem kiirtották a kárpát-medencei hollót. Pedig ez a madár végigkísérte a magyarokat már a vándorlásaik során is, s mindenkor - a rendelkezésre álló táplálék (elhullott állatok, manapság továbbá a szerves hulladék) mennyiségének megfelelően - szép számban fészkelt erdeinkben. Akkoriban a Dunazug-hegységben sem lehetett több 1 -2 párnál, s bizony fülig ért a szánk, bizseregtek a távcsövet tartó ujjainkaz izgalmasörömtől, ha barangolásaink során láthattunk egyet-egyet. Afészek megtalálása pedig diadalittas mámornak számított. Mi pedig amikor csak lehetett, szinte minden vasárnapon-akkoriban még nem voltak szabad szombatok-kint voltunka terepen, s nem a turistautak voltak a vezetőink Azt hiszem, nagyon szerencsés embernek mondhatom magamat, mert az azóta eltelt több, mint 35 év során sem hagytam abba a természetjárást, a természet titkainak fürkészését, és így továbbra is napi élményeim vannak a mesebeli szépségű, minden körülmények között szeretetre, csodálatra méltó természeti lényekkel. Ez a könyv is ilyen mesebeli, és mégis valóságos, izgalmas, érdekfeszítő „barangolásra", természetmegfigyelő, megismerő sétára invitál. Hollónk ugyan egyelőre nem találja meg a történelmi időkben elhagyott fészkét, s ez kicsit szomorúvá teszi, hiszen a holló fészekhű, azaz évekig használja ugyanazt, vagy ugyanazokat a fészkeit, mert bizony többet is épít. Ám biztos vagyok benne, hogy ha kitartóan folytatja a keresést, és erre inspirálja a gyerekeket maga a könyv is, fog találni hollófészket, mert hála istennek manapság újra nagy számban fészkel Magyarországon és a Szentendre-Visegrádi-hegységben is. A szerzőkkel - akik szívükben, lelkükben hordják a természettel való azonosulás titkát, a mélységes, minden porcikájukat átitató természetszeretetet - együtt én is kívánom, hogy sok fiatalt indítson el ez a könyv is a természet megismerésének soha meg nem unható útján, és legyen olyan sok szép, felejthetetlen élményben részük, mint nekünk volt eddigi életünkben. A szerzőpáros hivatástudattal, szakértelemmel és óriási szeretettel, de szívlágyí-tóan mesebelien kalauzolja az olvasót a Vár-hegy, a Nagy-Villám, a Kis-Villám és a Mo-gyoró-hegy térségében. Mindketten kitűnő pedagógiai érzékkel vezetik, irányítják a rendhagyó „terepgyakorlaton" az olvasókat. Györgyi (Békefi Andrásné) a legjobb példája az igazán „tő mellett" - a szemem láttára - felnőtt természetbúvár pedagógusnak, aki manapság már az ország egyik legjobb erdőpedagógusa. Ajánlom minden, gyermekeit természet- és hazaszeretetre nevelni akaró szülőnek, pedagógusnak ezt az igazán elbűvölő, tanulságos kis művet. Szentendrey Géza