Igor és társai [antikvár]

ELŐSZÓ Ez a könyv szerzőjének halála után jelenik meg. Anton Szemjonovics Makarenko március legvégén fejezte be a kézirat átnézését és ekkor írt bevezetést a regény második fejezetéhez. Április elsején meghalt. E nagyszerű ember temetésének szomorú előkészületei alatt alkalmam volt többekkel megismerkedni - látásból vagy személyesen - azok közül, akikről szó esik ebben a könyvben. Benyomásaimat közölni szeretném a könyv olvasóival. A szovjetírók szövetségházának nagytermét zsúfolásig ellepték a gyászolók. Makarenko az író-pedagógus nagyszerű életével, művészetével s azzal a képességével, hogy az emberi lélek minden rezzenését meg tudta érezni, figyelni s leírni - a szovjetnép millióinak tiszteletét vívta ki. Temérdek levelet kapott és nem csupán a könyveiről írtak neki. Olvasói az élet legfontosabb kérdéseiben kikérték tanácsát. Igazi mesterüket érezték meg benne, mint a hajdankor nagy íróiban vagy a kevéssel előtte elhunyt Maxim Gorkijban. Barátot, okos és szigorú apát tudtak őbenne. S nem csupán a Szovjetunióban volt ismert az alakja - Amerikából is felkeresték levelekkel: egy anya, aki a lehető legjobb nevelést akarta gyermekének biztosítani, Makarenkótól, mint a legnagyobb pedagógiai tekintélytől kért tanácsokat. Koporsója valósággal eltűnt a virágok, a koszorúk tömegében. Ott állt egyik legjobb arcképe, amelyen sikerült megörökíteni azt a bizonyos makarenkói vonást, okos szemének kicsit bús és gyöngéd, de ugyanakkor szigorú pillantását. De a terem legszebb éke a díszőrség volt: tanítványai sereglettek ide a Szovjetunió minden részéből és féltékeny szeretettel foglalták le a maguk részére az utolsó teendők elvégzését halott mesterük körül.