Jellemtan [antikvár]

A neveléstudományban immáron közkinccsé, sőt közhellyé vált felfogás, hogy a nevelő feladata a tanítvány egyéniségének kedvező irányban való kibontakoztatása értékes tulajdonságainak fejlesztése, értéktelen adottságainak lehető elnyomása vagy áthangolása. De akár oktatunk, akár nevelünk, akár irányítunk, akár nyesegetünk: a nevelő munkájának színtere és közege mindig az emberi lélek. A lélek kibontakoztatása és formálása pedig olyan feladat, melynek elengedhetetlen mesterségbeli előfeltétele a lélek területén való jártasság. Ez a jártasság velünkszületett adottságon, ösztönös emberismereten alapul, de - mint minden képesség - tudatossátétel és tanulás által fejleszthető. A nevelő munkája könnyebbé, biztosabbá és eredményesebbé válik, ha a korszerű lélektan eredményeire támaszkodik: ítélete biztosabbá, nevelő módszere tudatosabbá, tervszerűbbé és rugalmasabbá lesz. Az eredményes nevelés sokáig elhanyagolt, később viszont túlzó módon hangsúlyozott lélektani alapnehézsége abban rejlik, hogy gyermek és felnőtt állanak egymással szemben: a nevelőnek gyermeki nyelven kell szólnia, hogy neveltje közelebb jusson a felnőtt" állapothoz. A gyermek nem kicsinyített (miniatűr) felnőtt - s különösen lelki értelemben nem az -: a svájci iskolának (E. Claparéde, P. Bovet) ebben kétségkívül igaza van. Világa - mint látni fogjuk e könyv III. fejezetében - sajátos, a felnőttekétől sokban gyökeresen elütő világ, melynek külön törvényeit nem ismerve a nevelő akkor is árthat, midőn legjobb indulattal használni akar.