Krisztus és az ifjú [antikvár]

Részlet : Égbenyúló hegy csúcsán állok egy májusi pirkadó hajnalon. Mögöttem még sötét az éjtszaka, de a keleti ormok lassan már világosodni kezdenek. Egyre erősbödő bíborfény pirosítja a hegylánc csúcsait. . . majd hirtelen, mint örvendező óriás, felbukik a láthatáron a fényes napkorong s fönséges pompájával örömtüzet gyújt az egész vidéken ... És a madarak trillába kezdenek, és az erdő félénk őzikéje felemeli fejét, és a lekonyult fejű virágok a Napra tárják kelyheiket, és minden megújul, megfiatalodik, minden a Nap felé, a fénylő, melegítő, éltető Nap felé nyújtogatja fejét. . . A sötét éjtszakában évezredekig tapogató emberiség fölött 1900 évvel ezelőtt fölkelt a fénylő, melegítő, éltető Nap, megszületett a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ő "a világ világossága", aki megvilágosít minden e világra jövő embert. Világosságunk tanításával s példájával, tanításával, mert hiszen azt mondták Róla hallgatói, hogy «soha ember így még nem szólott», és példájával, mert nemcsak Ő maga merte megkérdezni gyűlölőit, hogy «ki fedd meg engem közületek a bűnről», hanem a római helytartó is, ki Őt halálra ítélte, így nyilatkozott felőle: «Semmi vétket sem találok ebben az emberben». (Lukács 23, 4.) Miért oly nagyszerű, vonzó példa előttünk az Ur fönséges alakja? Azért, mert Ő nemcsak Isten, aki szédületes magasságban áll fölöttünk, hanem egyúttal ember is, aki volt kis fiú, volt serdülő ifjú, volt fiatal ember s meglett férfi, aki tehát keresztülment mindazon a fejlődési fokon, amelyen nekem át kell magamat dolgoznom.