Bővebb ismertető
Szívesen vállaltam, hogy olvasói közül elsőnek szegődöm Nagy Erzsébet nyomába, és kísérem végig azon a tanulságos vezetésen, amelyen bemutatja a francia történettudomány és neveléstudomány együttes erőfeszítésének eredményeit és fogyatékosságait a történelemtanítás megújítása terén. Vállaltam az előszó megírásának hálátlan (mert ha nem is feltétlenül felesleges, de többnyire az olvasatlan átlapozást kockáztató) feladatát azért, mert meg vagyok győződve, hogy a polgári vezérszólamot vivő francia történettudomány abban is első, hogy a tudományos történetszemléletet sikerült a pedagógusokkal is elfogadtatnia, s az iskolába való bevezetését legalább megkísérelnie. A francia történettanítási reform nem kevesebbet merészel, mint azt, hogy a korábbi mesélés, legfeljebb moralizálás helyett a tanártól és tanítványtól egyaránt sokkal nagyobb szellemi erőfeszítést kívánó, viszont a történelem sokkal szélesebb és egyben mélyebb megértését kínáló tananyagot és módszert vezet be az oktatásba. Bár a francia történettudománynak az iskolai tanításban érvényesülő szemlélete, ha magán viseli is a marxizmus erőteljes hatását, nem marxista, az oktatásba való bevezetése sok tekintetben ugyanolyan problémákat vet fel, mint amilyenek a szocialista országokban a marxista történetszemlélet iskolai érvényesülésével felvetődtek, s teljesen máig sem oldódtak meg. Természetesen nem a tananyag konkrét politikai mondanivalójában, még kevésbé történetfilozófiai irányultságában van a hasonlatosság, hanem egyrészt az elméleti igényességben, másrészt a történelem tárgyának a puszta eseménytörténeten túlmenő kibővülésében, a politika mellé a gazdaság, a társadalom, a kultúra területeire való kiterjeszkedésében. S mindez egy olyan korszakban, mikor a tudományos-technikai forradalom marxista és polgári országokban egyaránt a matematikai és természettudományos oktatásban is a tananyag nagyméretű bővülését és a szellemi igényesség ugrásszerű fokozását követeli meg, sajnos, a társadalomtudományok iskolai szerepének rovására.