Tanulás Magyarországon [antikvár]

Jó pap holtig tanul, tartja a mondás. Azt gondolhatnák, lám, van presztízse a tanulásnak Magyarországon, van mire építeni. A mondás vájárokra, nyugdíjasokra vagy pedagógusokra vonatkozó formaváltozatait azonban még soha nem hallottam, az eredetit is inkább akkor, ha valaki a tanulással járó alkalmazkodás rendkívüli helyzeteiből fakadó kényszert szerette volna valami optimista kicsengésű bátorítással megkönnyíteni. Eszerint talán mégis igaz, hogy nem természetes része életformánknak a tanulás. Miért is kellett volna, hogy az legyen? Magyarország lakosainak nagy többsége nem olyan világban nőtt fel, amelyben a célirányos tanulási erőfeszítéseket ne lehetett volna egy viszonylag korai életszakaszban abbahagyni, hogy aztán az ember beléphessen a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás világába. Sem a munka, sem a szórakozás nem kívánt különösebb tanulási erőfeszítéseket. Alig több mint tíz évvel ezelőtt a Világbank szakértői azzal magyarázták a kelet-európai országok felnőtt lakosságának látványosan alacsony szövegértési kompetenciáit, hogy ezen országok „alacsony szövegértés igényű gazdasági rendszereket'' (low literacy economies) működtetnek, ha valaki el is sajátított ilyen luxusszámba menő készségeket, azokat munkája során már többnyire nem használta ki, így le is épültek. Ez a világ mára visszavonhatatlanul eltűnt. Alig tíz év után szinte mindenki (őstermelők, munkanélküliek és nyugdíjas vájárok egyaránt) mobiltelefont (kis computereket) hord a zsebében, és minden egyes készülékcsere „infokommunikációs'' készségeik megújítására kényszeríti őket. Elmúlt a „belépünk valahová, és ott dolgozunk a nyugdíjig'' világa is, már nem tekintünk a törzsgárdatagokra úgy, mint a munka hőseire. Háromszor nyolc óránk szinte minden ébren töltött perce alkalmazkodásra, tehát tanulásra kényszerít minket. Tudatos, önálló és felelős tanulásra. Nem kell tehát futurisztikus jövőképek és Tajvan hétköznapjai alapján oktatáspolitikai célokról gondolkodnunk, a tudás-intenzív gazdaság már itt van a spájzban. Amikor azonban az oktatásról gondolkodunk, még mindig mintha csak a tanításon járna az eszünk. Amikor tanítunk, akkor is szinte csak a tanításon jár az eszünk. A tanítás pedig meghatározott szakaszokhoz, 45 perces órákhoz, intézményekhez és munkaidőhöz kötött tevékenység, melynek szabályait a tanításnak a köz alkalmazásában álló szakemberei, és nem a tanuló diktálja. A tanulás szabályai mások, és amilyen mértékben nő a szakadék a formális tanítás és a hétköznapi tanulás között, az előbbi úgy veszti el relevanciáját. Ez a szakadék nem fog egyhamar bezárulni, de talán eljutunk oda, hogy az oktatási kínálatot szolgáltató intézmények és szervezetek a jelenleginél jobban szolgálják a tanuló polgár igényeit, szükségleteinek kielégítését és merőben szubjektív vágyait. Az Oktatáspolitikai Elemzések Központjának harmadik nyilvános jelentése az erről szóló gondolkodást hivatott szolgálni.