Óvodások környezeti nevelése [antikvár]

ELŐSZÓ 1.) Mi a környezeti nevelés általában és mi konkrétan az óvodában? „Környezeti nevelésen" általában a környezeti kultúra megélését és átadását értjük. Fontos, hogy a megélés és az átadás csak együtt történhet. Akinek nem sajátja egy adott kultúra, az átadni sem tudja. Ha egy óvónő* számára idegenek a környezeti kultúra értékei, akkor „megette a fene az egészet", még ha mesteri fokon ismeri is az összes vonatkozó módszert. A környezeti nevelés sikere tehát őszinte önvizsgálatot - és önnevelést - igényel. Enélkül nem megy. És mi a „környezeti kultúra"? Élő és élettelen, természeti és művi környezetünkkel való harmonikus együttélés. Ha együttélés, akkor pedig elsősorban életmód, gondolkodás- és viselkedésmód, szokás- és értékrendszer. Óvónőknek fölösleges magyarázni, hogy a szokások már nagyon korai életszakaszban kialakulnak. Az alapok - a későbbieket erősen meghatározó alapok! - lerakása a gyermek életének első éveiben megtörténik. Azok az egész életre szóló élmények, benyomások, amelyek alapvetően meghatározzák a leendő felnőtt környezeti gondolkodás- és életmódját, bizony már az első években megtörténnek. A legfontosabb szempont azonban az, hogy az értékek - s így a környezethez kapcsolódó értékek - is már igen korán megformálódnak. A gyermekek néhány alapvető jellemvonása fő vonalaiban már az óvodáskorra kialakul. Kialakul, de még rugalmas: alakulhat, finomulhat. Ezért a környezettel kapcsolatos látásmód, viselkedéskultúra és értékrendszer kialakítása szempontjából az óvodáskor ideális és fontos szakasza az emberéletének. Egyszer Kodály Zoltántól megkérdezték, hogy mikor kell kezdeni egy gyermek zenei nevelését. O kapásból azt felelte, hogy „a gyermek születésekor", de aztán javított: „kilenc hónappal a gyerek megszületése előtt". Némi gondolkodás után azonban még egyszer változtatott, s kikötött a végleges meghatározásnál: „A gyermek zenei nevelését az anyja születése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni". Ez lényegében minden nevelésre - így a környezeti nevelésre - is érvényes. A mai gyermekek környezeti nevelése a szüleik nevelésével kezdődött. (Ez sajnos meg is látszik rajta, minthogy akkoriban sokkal többet hallottunk a „természet legyőzéséről", mint a vele való harmonikus együttélésről!) Az óvodai nevelés ezért egy kicsit olyan, mint a diófa ültetése; majd az utódaink fogják élvezni a gyümölcsét és az árnyékát. 2.) Szüksége van-e egy óvónőnek (természet)tudományos ismeretekre? Konkrétan: kell-e ismernie egy óvónőnek az útifüvet, a boglárkát vagy a cickafarkot (meg a többit) ahhoz, hogy eredményes környezeti nevelő legyen? Szerintem „nem árt", ha ismeri. Jó, ha megalapozottak a biológiai, ökológiai, természeti ismeretei, de ugyanakkor az sem nagy baj, ha hiányosak. A természetet ugyanis sokféleképpen meg lehet ismerni. Tudományosan is, meg más úton is. Pl. egy virágot megismerhetünk - s ezen keresztül megszerethetünk - úgy is, hogy tudományosan megvizsgáljuk: aprólékosan elemezzük, pontosan megfigyeljük, szabatosan leírjuk, összehasonlítjuk más virágokkal stb. Ez a tudomány útja: értelmi megközelítés. Végtelen sok megismernivaló van a világban, s az mind (vagy legalábbis majdnem mind) érdekes, szép és csodálatos. Minden apró momentummal, amit értelmünkkel megragadtunk a világ jelenségeiről, folyamatairól, egy fokkal közelebb is kerültünk ahhoz, amit vizsgálunk. Amit töviről-hegyire megismertünk, az már egy kicsit a miénk is, közünk van hozzá. így aztán már szerethetjük is. Nem kell azonban feltétlenül „tudományosan" megismernünk egy virág alkotórészeit, fölépítését, sajátságait ahhoz, hogy megszeressük. Elég egyszerűen csak rácsodálkozni a szépségére, beszívni az illatát, szemünkkel - vagy talán a kezünkkel is - megsimogatni a levelét, s máris „megszelídítettük" (ahogy a Kis herceg rókája mondaná). Lélekben már közünk van hozzá: szeretjük. Nem úgy, mint az értelmi megközelítés révén. Másképpen. Az érzelmi megközelítés művészi jellegű is egyszersmind, mert elsősorban a szépségre fogékony, annak meglátására és kifejezésére. * Minden elismerésem és megbecsülésem azé a néhány óvóbácsié, aki csak e kis országban van, de az ő kedvükért nem szeretném mindig a mesterkélt óvodapedagógus kifejezést használni.