A pedagógiai géniusz/Eros [antikvár]

Különös becsvágy hajt bennünket a művészi lángelme titkainak nyomozására. És mégis az alkotó erőt épp azért nevezzük geniálisnak, mert nem lehet megmagyarázni, szemben a tehetséggel és az eltanult mesterséggel, amelynek technikai műfogásait inkább el lehet lesni; a genialitásban mindig van valami démoni a szó goethei értelmében. Ami a pedagógiai lángész mibenlétét illeti, ez sohasem állt annyira az érdeklődés középpontjában. Jóval ritkább jelenség is. Mert ha nem tekintjük a vallásos-prófétikus természeteket és a filozófiai ébresztőket, akikben mindig ott izzik a pedagógiai szenvedély is, Nyugat történetében aligha lehetne többet megnevezni, mint Sokrates, Pestalozzi és Fröbel hármasságát. Azt gyanítaná az ember, hogy a nevelés történetének ezekben a legnagyobb alakjaiban kellene valami lényegbevágó közös jellemvonást találni. Valóban, Pestalozzit és Fröbelt rokonoknak ismerhetjük fel abban, hogy rendkívül fejlett érzékük van a nőiség és anyaiság iránt, olyannyira, hogy az ő lelkük mély rétegeiben is van valami női mozzanat. Nem arról van szó, mintha a teljes férfiasságnak híjával lettek volna; ámde több volt bennük, mint ami csupán csak férfias. Lelkükben eleve megvolt annak a kétneműségnek a formája, amely különben csupán a legvégső mélységéig megélt házasság legfenköltebb és legfínomabb eredménye szokott lenni.