Ha embertársad haldoklik [antikvár]

ELŐSZÓ A haldoklók segítése nem új kérdés. Régóta foglalkoztat orvosokat, ápolókat, lelkipásztorokat, és napjainkban mindinkább olyanokat is akik nem szakemberek. A megítélésben illetékes emberek hallatlanra nem vehetően és megrendítő becsületességgel beszélnek arról, milyen kevéssé kielégítő a halál mai stílusa és a haldoklók gondozása. Sürgető szükség van a gondolkodás gyökeres megváltozására, igazi nyitottságra a földi élete utolsó útszakaszán lévő ember problémái iránt. Mindenekelőtt a mi szélességi köreinken - bár a kényelmetlen érzés emiatt egyre növekszik -a haldokló sok tekintetben nem jut még hozzá a teljes emberségét tekintetbe vevő gondozáshoz, és magányos marad. Orvosok, pszichológusok és lelkipásztorok, ki-ki a maga területén, sok kiadványban ismerik el ezt a tényt. Az amerikai kontinensen viszont reménycsillag tűnik föl a haldoklók számára. A 60-as évek második felében és a 70-esek elején egész sor új ismeretet dolgoztak ott ki, amelyek felszámolják a nálunk e téren még dívó régi felfogásokat és beállításokat. A jövőben a haldoklókkal való találkozás nem mellőzheti többé ezeket. Mindenekelőtt a haldoklók gyakorlati segítésében tértek új utakra. Számot vetnek az egyén összetéveszthetetlen, egyszeri jellegével, másrészt viszont mégis járható, majdnem általános utat javasolnak (írásunk e kutatások eredményein alapul). A haldoklók helyes és átfogó segítésének problémái és részletkérdései nem kevesbedtek. Örvendetes, hogy mint már említettük - nemcsak érzik őket, hanem az utóbbi években