Ha nem elég a "sajnálom" [antikvár]

BEVEZETÉS Egy vasárnap délelőtt a spokane-i házassági szeminárium előtti percekben egy Jean néven bemutatkozó hölgy odajött hozzám a következőkkel: - Doktor Chapman, férjemmel Kaliforniából autóztunk ide. Nagyon örülünk, hogy itt lehetünk, és szeretném megkérdezni, hogy azt a témát fogja-e tárgyalni, hogy miért fontos bocsánatot kérni? - Nagyon érdekes felvetés - válaszoltam. - Miért kérdezi? - Nos, azért, mert a férjemtől csak annyit hallok: „sajnálom". Nekem ez nem tűnik bocsánatkérésnek. - Tulajdonképpen milyen szavakat vagy tetteket várna? - érdeklődtem. - Arra vágyom, hogy beismerje, tévedett, és kérje, hogy bocsássak meg neki. Szeretném, ha biztosítana afelől, hogy nem fordul elő többé az, amit tett. Elmosolyodtam. - Nagyon örülök annak, amit mond, mert éppen a bocsánatkérésről készítek egy kutatást. - Igazán? - csillant fel a szeme. - Igen. Alapgondolatunk az, hogy amit az egyik ember bocsánatkérésnek vél, azt nem biztos, hogy a másik ember is annak veszi. 11