Kisgyerek, kis gond - ez valami vicc? [antikvár]

Prológus Sose felejtem el. Zokogtam. Persze mondták az okosok, hogy így lesz: a hormonok. De azt nem mondta senki, hogy életemben először, amikor tíz éve májusban - alig pár napos anyaként - anyák napján ölbe vehettem az újszülött fiamat, nekem már épp nem lesz, akit fel köszönthetek. Én megszülettem mint anya, és meg is árvultam mint friss anyuka, szinte egyszerre. Bármilyen életkorban fáj, hiába hívnak minket naptári korunk szerint felnőttnek. Mindig felfoghatatlannak tűnik a szülő elvesztése, de én ott értettem meg igazán, hogy még mennyi mindent nem beszéltünk meg, Édesanyám és én. A legfontosabb kérdéseket végül is nem tettem fel neki, mert amíg élt, még nem voltam anya. Ezek bent rekedtek, tátongó űrt hagyva maguk után, ezer kérdőjellel kísérve a hétköznapokat.