Sokévnyi együttlét után [antikvár]

Bevezetés Az ötvenen felülieknek már nem könnyű újat mondani. Ismerik az életet. Tudják, honnan fúj a szél. Elegendő tapasztalattal rendelkeznek ahhoz, hogy mély ismeretük legyen a dolgokról. Felfogják, hogy az élet véges. Megtanultak viszonyítani, akár ínyükre van ez, akár nincs. A többség rendelkezik egy adag józan belátással. Nem ringatják magukat többé illúziókban. Ötven felett az élet drasztikusan megváltozik. A többség lassan elveszíti a szüleit, rendszerint egy ápolással és gondozással töltött időszak lezárásaként. És ott állnak védtelenül, már nem nyújt nekik biztonságot az előző nemzedék. Egymagukban vannak. De az emberek többségének lassacskán unokái is születnek, viszont a szakmai karriert ekkora nagyrészt már szintén maguk mögött hagyták. Három unokám van. Hatvanöt éves vagyok, néhány hónapja mentem nyugdíjba. Mivel egyik unokám beteg, ma neki tudok kezdeni ennek a könyvnek. Hirtelen ugyanis be kellett ugranom nagypapaként, mert nyugdíjasként több időm van, és feleségem még teljes munkaidős állásban van. Reggel nyolc óra körül hívtak fel a kéréssel, hogy vigyázzak én a kicsire. Háromnegyed kilenckor már azon igyekeztem, hogy az épp feltört utcában, ahol unokáim laknak, autómat valahogy leparkoljam a törmelékek között. Itt az ajtó előtt súlyos teherautók jönnek-men-nek. Folytonos lárma van az építkezési munkák Az ötvenen felülieknek már nem könnyű újat mondani. Jól ismerik az életet.