Az önmagát kereső ember [antikvár]

Ha valaki egyszer feltenné a kérdést, hogy mi a legnagyobb lelki teher az emberen, némi bizonytalansággal talán azt lehetne felelni, hogy az elutasítás és a bűntudat. Ritka ember, aki meg tudja bocsátani az elutasítást, azt, hogy "nem kellesz", akár szerelemben, akár munkatársnak ajánlkozva, segítőkész szándékát nyilvánítva. Az emberiség története is testvérgyilkossággal kezdődik: Káin nem tudja elviselni, hogy az Úr elutasította az ő áldozatát, és Ábelét fogadta el. A másik alig elviselhető sérelem a bűntudat. Az ember erkölcsi ítélete önmaga felett. A külső elítélést még csak elviseli az ember, Isten haragját majd leimádkozza, de ha egyszemélyben ő a bíró és a vádlott is - ugyan kihez fordulhatna? S ha a nárcisztikus önimádat nem teng túl valakiben, akkor nincs szigorúbb és kegyetlenebb bíró saját magánál. Könyvünkben arról írnak a szerzők, hogy miként oldozhatja fel magát az ember - az erkölcsi törvény megsértése nélkül - az egyik legnagyobb lelki teher, a jogos bűntudata alól. Meddig reális a belső vezeklés, mit jelent az igazi megbánás, lehetséges-e a jóvátétel? Vagyis a bűntudat jogosságának elismerése mellett, tiltakozás az ember önmagával szembeni kegyetlensége, véget nem érő önkínzása ellen. Úgy is fogalmazhatnánk: a lelki felszabaduláshoz vezető út titkai.