Beszélgetések Feldmár Andrással [antikvár]

Táblái kissé kopottasak, karcosak.
Pontosan ma tíz éve kezdtem azt az előadás sorozatot a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, amiből A Tudatállapotok Szivárványa című könyv fakadt 1997, illetve 1998-ban. Én megöregedtem, de szerintem a könyv mondanivalója nem. Most is érvényes minden, amit akkor mondtam, sőt az elmúlt tíz év tapasztalatai egyértelműen meggyőztek arról, hogy álláspontom ma is figyelemre méltó. Az egyetemi oktatás a pszichológia és pszichiátria tanszékein, világszerte, ma is, hasznavehetetlen, hamis és unalmas. Egy dogmatikus imperializmus vakítja és bénítja a lélektannal foglalkozók gondolkodását és ebből eredően, sajnos a praxisát is. Sehol sem tanítják, hogy bármilyen zsarnokság vagy elnyomás traumát, lelki sérülést okoz. Eretnekség azt állítani, hogy a depresszió nem agybaj, amit orvossággal kell kezelni, hanem egy politikai és etikai probléma. Hát hogyne lennék deprimált, lehangolt, ha rosszul bánnak velem, tehetetlennek, erőtlennek érzem magam, olyannyira, hogy minderről még szólni sem merek. Angolul ezt nagyon egyszerűen, így mondanám: „Oppression and lack of expression leads to depression". Nem orvosság kell a reménytelenség, a kétségbeesés megszüntetésére, hanem pénz, hatalom, baráti segítség, a körülmények radikális megváltoztatása, egy kis bátorítás, egy kis szeretet, egy kis gondoskodás. Ha a rét füvében egy halra találok, aki nagyon rosszul érzi magát, nem adnék neki orvosságot, nem ajánlanám, hogy pszichoanalízisbe járjon, nem keresnék diagnózist, prognózist, kezelési tervet, hanem azonnal rohannék vele a legközelebbi folyóhoz vagy tóhoz, és gyorsan a vízbe dobnám. Most már több mint 33 éve hallgatom, figyelem a pácienseimet. Mindegyikük egy különleges, egyedülálló organizmus, aki éppen egy bizonyos miliőben próbál élni. Én teljesen egyetértek a buddhistákkal, akik azt tanácsolják, hogy fogadjuk el sok szeretettel önmagunkat, úgy ahogyan vagyunk. Ismerjük meg magunkat, ébredjünk fel a valóságra, és aztán minden erőnkkel azon munkálkodjunk, hogy teremtsünk magunknak egy olyan környezetet, ami kompenzálja a mivoltunkat, amiben jól fogjuk magunkat érezni.