Igen [antikvár]

"Ki az a pszichológus, aki ma a legnagyobb hatással van a világra?" Ez volt a kérdése egy széleskörű nemzetközi vizsgálatnak. Vitathatatlan fölénnyel Carl Rogers neve került az első helyre. (American Psychologist, 1982.) Miben rejlik a pszichológia csendes forradalmának" titka? Ezt tudhatjuk meg ebből a könyvből. "Személyközpontú megközelítésmód" - az irányzat elnevezése önmagáért beszél. Nem technikákat oktat, nem tanácsokat ad, csak egyszerűen létezik, jelen van. A személyközpontú irányzat a klinikai pszichológia sok éves tapasztalatának eredménye. Pszichoterápiás és személyiségfejlesztő módszer egyszerre. Pszichológusok, pedagógusok, művészek, tömegkommunikátorok és laikusok számára is lehetőség a lelki önvédelem egyik változatának elsajátítására. Ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb" - írja Rogers. Nekem mindmáig ez a legfontosabb mondata. Mindig előveszem s mormolom magamnak, ha valahol pszichológusként vagy magánemberként nem merem elmondani, amit igazán gondolok, mert félek, hogy nem felel meg az elvárásoknak. Vagy ha azon kapom magam, hogy nehéz helyzeteim megoldását úgy keresem: mit szoktak mások ilyenkor csinálni. És ha vezetőként ülök egy önismereti csoport közepén, és nem mondom ki a saját érzéseimet, hanem ehelyett okosan összefoglalom a csoportdinamikai történéseket. Vagy ha egyszerűen úgy érzem, hogy érzéseim nem a valóságnak alkotói, hanem elszenvedői. Remélem, azt a kedves olvasómat, aki ezekig a sorokig még eljutott, sikerült felcsigáznom annyira, hogy rákérdezzen: "Mi a fene ez a személyi központú megközelítés?" Hát akkor nézzük!