A hontalanság diplomáciája [antikvár]

BevezetésMég suttyó diákgyerek voltam, amikor, az édesapám röviddel az első világháború után kezembe adta a századeleji nagy román államférfi, Take Jonescu emlékiratait. Azon túl, hogy a francia nyelvet gyakoroltassa velem, apámnak, mint később kiderült, más szándéka is volt. Tudta, minden érdekel, ami a közeimult politikai történetével, Magyarország szörnyű, elevenen történt szétboncolásával kapcsolatos; nyilván azt akarta, hogy a trianoni tragédia okainak fürkészése közben az iskolában hivatalosan tanultakon kivül lássak egy keveset az érem másik oldalából is.Ez a Take jonescu-könyv, amit azóta sem olvastam el újra, még mindig élénken él emlékezetemben. A benne foglalt kortörténeti anyag gerincét az Osztrák-Magyar Monarchia és a Román Királyság konfliktusa szolgáltatta s mondanom sem kell, hogy a konfliktus okozójaként az egyébként nem éppen Monarchia-ellenes konzervatív román államférfiú a magyarságot állította oda. Apám nem igen fűzött útbaigazítást a könyv tanulmányozásához, csak arra hívta fel a figyelmemet, olvassam el gondosan a Tisza Istvánról szóló fejezetet.Ugy emlékszem, vagy negyven oldalra terjedt ez a fejezet. Ez már egymagában is feltűnt nekem. Hiszen a munka azokkal az osztrák politikusokkal szemben, akik az Erdélyre vonatkozó magyar-román ellentét körül állítólag eléggé messzemenő engedményekre voltak hajlandók, Tiszát tüntette fel a románság gránitkemény, minden alkut elutasító ős-ellenfelének. Amikor a fejezetet elkezdtem tanulmányozni, annál inkább megragadott az az előkelő hang, amelylyel a szerző Tisza erkölcsi és szellemi nagyságát méltatta. Az a mondat pedig, amiben Tiszáról és történelmi szerepéről alkotott végső értékitéletét foglalta össze, örökre az agyamba vésődött. Elnézést kérek3