Olvasói "Lelki levelesláda" avagy "A lelkész válaszol" [antikvár]

Részlet: Előszó helyett A szemészprofesszor megdöbbenve tapasztalta, hogy hónapok, évek telnek el, és senki nem kopog a nagyszerűen felszerelt rendelő ajtaján. Professzor uram megtanulta a szembetegségek statisztikai valószínűségét is. Tudta hát, hogy a százezres nagyvárosban feltétlenül lenni kell szemészeti problémáknak is. Egy hétköznap délután szokatlan dologra szánta el magát: a rendelőből kiment a városba. Egy bő óra leforgása alatt tucatnyi balesetet tapasztalt: súlyosabbat, kevésbé súlyosat, a kérdés mindig riadtan tért vissza az áldozat felé: miért lépett az autó elé? S a válasz mindig megdöbbentette a környezetet is, a vizsgálatot végzőt is: kérem, én nem láttam ezt a gépkocsit, aztán riadtan vette észre, hogy nagyon sokan a gyengén látók óvatosságával közlekedve, mégis néha hol falnak, hol fának ütköznek. Szokatlan dologra szánta el magát: a bizonytalanul járókat próbálja megszólítani, velük beszélgetésbe elegyedik, és valami módon rábírja őket, hogy ugyan keressenek már meg egy szemészeti szakrendelőt. Tudom, hogy a valóságban ilyen nincs (legalábbis szemészeti tekintetben eddig ilyen nem volt). Testi bajaink felismerését és a segítség módját többnyire ismerjük (nem feltétlenül és nem mindig), de lelki problémáinkkal nagyon sokszor nem tudunk mit kezdeni. Fejjel megyünk a falnak, vagy elüt a meg nem látott jármű. A19. század végén elkezdődött, a 20. század végén kiteljesedett az elszemélytelenedés folyamata. Ebből az életérzésből születtek meg a könyvben olvasható jajkiáltások.