Öngyilkos nép-e a magyar? [antikvár]

ElőszóElőző könyvemben,Az öngyilkosság kultúrtörténeté"-ben megkiséreltem végigkövetni az emberiség nagyobb kultúr-egységeiben az öngyilkosság megítélését, illetve megvizsgálni azt, hogy ez a különös önpusztító magatartás egyidös-e valóban az emberrel? Vajon mindenkor azonosan vélekedtek-e róla, egyáltalán iíözel azonos számban fordult-e elő az adott kultúrákban, vagy láthatunk lényeges különbségeket, s ha igen, mi lehet ennek az oka?Mivel direkt tudósítás, kimutatás nem maradt fenn, hiszen csak alig száz éve, hogy a statisztika foglalkozik az öngyilkosságok regisztrálásával; a vizsgálódások.az adott civilizációk fennmaradt régészeti, képzőművészeti és főleg írásos emlékeire támaszkodhatnalí. Elsősorban az irodalmi, vallá-si-teoiógiai, filozófiai művek és a történeti leírások alapján próbáltam meg képet alkotni a fentebbi kérdésekről. Meggyőződésem ugyanis, hogy az önpusztitás olyan különös cselekedete az embernek, amely mellett egyetlen társadalom sem mehetett el szótlanul és közömbösen. Nem hiszek abban, hogy valaha is tabu téma" lett volna.Az idők során - a fenti anyagólt bizonyítékai alapján - az öngyilkosság súlya, társadalmi megítélése, szerepe korántsem volt azonos, gyakoriság tekintetében is komoly különbségeket tapasztalhatunk. Egyes civilizációkban alig volt ismert, másokban egyenesen tiszteletet ébresztő, elismert-cso-dált halálmódnak tartották. A bizonyítható és vélhető okokra könj^emben megkíséreltem magyarázatokat keresni.Mint a magyar öngyillíössággal évtizedek óta foglalkozó kutató, kötelességemnelc éreztem megvizsgálni mindezt a honi viszonyokat illetően is. Különösen azért, mert immár szomorú közhely, hogy hazánk az utóbbi évtizedekben világelső az öngjálkossági gyakoriságban: 1000 emberből közel