Aranyszántás Balotán [antikvár]

A Kárpát-medence közepén, Bács-Kiskun megyében található kisváros, Kiskunhalas valamint a szomszédságában fekvő falu, Balotaszállás neve már több mint egy évszázada nagyon is ismerősen cseng a történelem s a régészet kutatói előtt, de sokatmondó a tájékozott nagyközönség számára is. E települések határában, a hajdan többnyire kisebb-nagyobb tavakkal, tocsogókkal, lápokkal övezett homokdombokról már a 19. század óta folyamatosan kerülnek elő az emberi életre, megtelepedésre utaló régészeti leletek a neolitikumtól a későközépkorig. Ezen emlékek között nem egy olyan is akad, amelyet méltán övez nemcsak magyarországi, de európai hírnév is. Legismertebb közülük talán annak a 13. század végén vagy a 14. század elején eltemetett gazdag kun nőnek a hagyatéka, akinek a sírjából pompás ezüst ékszerek és drága díszruha veretei láttak napvilágot. E tárgyak előkerülésük óta számtalan kiállítás leglátványosabb darabjai közé tartoztak, a róluk készült fotók pedig szakmunkák és tudományos népszerűsítő kiadványok lapjain gyakran felbukkanó illusztrációként szerepelnek, A Balotapusztán élt és eltemetett kun dáma aligha tudhatott arról, hogy a közeli dombok alatt egy másik keleti nép több mint háromszáz évvel korábban elhantolt nagyasszonyai alusszák örök álmukat. A nép, amelyhez ők tartoztak, a magyar volt. A finnugor nyelvcsaládba tartozó magyarság a Kr. e. I. évezred közepe táján vált önálló népalakulattá az Ural-hegység délkeleti oldala mellett elterülő pusztákon, az Ob, Irtis, Isim folyók vidékén. Életmódjukban ekkor vált elsődlegessé a vándorló-legeltető állattartás. E mozgékony életmód és az eurázsiai pusztaságokon ismétlődő nagy nomád népmozgások váltották ki több ezer kilométeres vándorlásukat. Előbb Kr. u. 500 körül a Középső-Volga és az Ural közötti területre költöztek, arra területre, amelyet a középkori krónikák Magna Hungáriának neveztek. Egyes csoportjaik itt végleges otthonra leltek, leszármazottaikat e tájon találta meg 1236-ban Juliánus domonkos rendi szerzetes, aki már a Kárpát-medencéből indult a keleten maradt magyar néprészek felkutatására. A népesség zöme azonban 700 körül a Volga-Don-Donyec folyók vidékére húzódott. E terület első név szerint is ismert fejedelmük után a Levédia nevet kapta. Itt szoros kapcsolatba kerültek a térség nagyhatalmának számító Kazár Kaganátussal. 850 táján a kazárokkal kialakult ellenséges viszony miatt a Dnyeper, Dnyeszter folyók közötti vidékre tették át a szállásaikat, a bizánci császár ezt a földet nevezi innen az írott források szerint 862-től többször is felkeresték a Kárpát-medencét, beavatkozván a frankok és a morvák belviszályaiba valamelyik fél szövetségeseként és hívására. E hadjáratok során pontosan megismerhették azt a területet, amely rövidesen a végleges hazájuk lett. A honfoglalás kiváltó oka a 895-ben az etelközi szállásokat ért támadás volt, melyet egy keletebbre lakó nomád nép, a besenyők intéztek ellenük. A magyarok a Kárpát-medence Dunától keletre eső részein avar csoportokat találtak, a peremterületeket szláv népek lakták, a Dunántúl (a hajdani római Pannónia provincia) pedig frank fennhatóság alá tartozott...