Az ősember [antikvár]

E könyv harmadik fejezetében, az ember állati eredetét bizonyító csökevényes szervek során szó van a vakbél féregnyúlványáról. Az embernek ez a sorvadó szerve jó húsz évvel ezelőtt ágynak döntött egy kis diákot. Dél-Magyarország dunamenti végvárának, Pancsova gimnáziumának negyedik osztályában faragta a padot 1904-ben az említett kis diák, aki máig is hálásan gondol szülővárosa polgári leányiskolájának igazgatónőjére, mert kosárszám bocsátotta a krízis multával rendelkezésére a Természettudományi Közlöny köteteit, az elsőtől az akkor megjelent utolsó füzetig. Kerek egy hónapig egyebet sem tett e sorok írója - mert ő volt az appendicitisben megbetegedett kis diák -, mint kivonatolta a Közlöny tartalmas köteteit, elsősorban is Hermán Ottónak e folyóirat hasábjain megjelent örökszép írásait. Ott és akkor szerettem én meg Hermán Ottó könyveit, sokoldalú érdeklődését, átfogó gondolatait. Ennek a véletlennek köszönhetem, hogy amikor a sors a déli végekről Budapest egyetemére vetett, utat nyertem az utolsó magyar polihisztorhoz, akinek egyénisége, munkája és állásfoglalása annyira érdekelt, hogy mindazokon a területeken tájékozódni iparkodtam, amelyekbe magyar lángelméje belevágott. Így és ezért kellett - lelki szükségből - nyomon követnem Hermán Ottó egyik legszebb tudományos eredményének diadalútját, amelynek során kimutatta, hogy a jégkorszak ősembere hazánk földjén is élt. Mint a Herman Ottó alapította Madártani Intézet munkatársa, e sorok írójának is jutott parányi rész az idevágó rendszeres barlangkutatás feladatából: a barlangok kövült madármaradványainak feldolgozása. Ez a részletkutatás vezetett el az ősélettudomány mezejére is, amely idestova másfélévtizede foglalkoztat. Ilyen előzmények után ért 1925 őszén a Dante kiadóvállalat felszólítása : foglalnám össze a magyar nagyközönség számára az ősemberre vonatkozó mai ismereteinket. A felszólítás nem ért a feladatra felkészülve, de azért teljesen tájékozatlanul sem ért. Éppen az itt vázolt körülményeknek köszönöm, hogy évek óta figyelemmel kísértem az ősembertudomány haladását, igaz, inkább az érdeklődő laikus, mint a szakember kíváncsiságával. Egy-két rokontárgyú írásomnak nem éppen kedvezőtlen fogadtatása és a kiadóvállalat határt nem ismerő áldozatkészsége pillanatnyi habozás után felbátorítottak a megbízás elfogadására.