Csonttörés [antikvár]

"Vékony gumi álarc volt mindkettőn. Egyforma álarc. Hitetlenkedve néztem a két egyforma, arctalan arcba. Nem vagyok az az ember, akihez gumi álarcos, sötét alakok szoktak beállítani éjnek évadján, éjfél előtt húsz perccel. Harmincnégy éves, józan életű üzletemberként épp az apán newmarketi versenyistállóinak a könyvelését igyekeztem csendben naprakész szintre hozni. Az íróasztallámpa fényköre rám és a munkámra vetült, a két halvány gumi álarc pedig úgy közeledett a sötét szoba majdnem fekete falburkolatának hátteréből, mint nap felé az idegen holdak. Kattant a kilincs, fölnéztem, s már benn is voltak: két homályos figura lépett be nyugodtan a nagy ház halljából, körvonalaikat rövid időre kirajzolta hátuk mögül a halvány világítás, aztán, amint becsukták az ajtót, belemosódtak a falburkolat sötétjébe. A padló meg se reccsent, meg se csikordult a léptük alatt. A nem emberi arcukat kivéve tetőtől talpig feketébe voltak öltözve. Fölemeltem a telefonkagylót, s a háromszor kilencből letárcsáztam az első kilencest. Egyikük meggyorsította a lépteit, föllendítette a karját, és lesújtott a telefonra. A második kilencest tárcsázó ujjamat még épp az utolsó másodpercben, de épségben kaptam el, a harmadik kilencesre azonban már sehogy se kerülhetett sor. A fekete kesztyűs kéz egy jókora ólmosbotot emelt ki a szétvert postai vagyontárgy maradványai közül."