Kerek(es) Mesék [antikvár]

l^allomás A könyv előszava Vágyakozás az élet. Te is, Ö is, vágyakoztam én magam is. Valami megfoghatatlan erő vitt mindig közelebb, egyre közelebb. Egyszer csak ott áll előttem az utolsó szikla. Kitágult a tér. Nyugodni látszott a lüktető ér. Tudtam, a szívem dobbanása is visszatér majd a rendes, megszokott ütemre. Felértem! Ott álltam, a hegynek tetején. Ott álltam, s a hajamba kapott a vad pilisi szél. Tudtam, innen mindig visszanézek. Alig láttam, honnan indultam, messze távolinak tűnt az első lépés. Ott fent persze már nem volt érdekes, hogyan jutottam fel. Nem volt érdekes, hol fogyott el először, másodszor a levegő, hol éreztem, hogy nem megy tovább. Ott fent volt a végső cél. Valami erő vitte mindig a lábam tovább, egyre közelebb a célhoz, melyet kitűztem magam elé, a magassági pontra, ahol állok, ahol a gondolatom is tovaszáÚ. Messzire, a távoli párába vesző gyermekkorba, ahol az első lépésekkel elindultam, hogy megkeressem a mesebeh és elérhetetlennek tartott csodát. Gyermekként, csodáltam az Oszoly-sziklán felfelé kapaszkodó hegymászókat. Akkor még úgy éreztem, én kicsi vagyok, oda, ahová a nagyok indultak, nem mehetek, nem rám vár a hegytető, s messze még a sziklákra felvivő ismeret és tudás. Bátorságomat összeszedvén, bár nem a sziklát választottam először, csupán a biztonságot jelentő turista utat, de felmentem én is, hogy lássam, miért indulnak a nagyok, mit látnak onnan fentről, milyen csodát. A kezdeti lépéseket követte a második, harmadik a sokadik. A sokadik hegy után, jöttek a hatalmas sziklák, a Magas-Tátra, az Alpok. Jöttek a Kárpátok eldugott csücskei. Lappföld alig magasodó hegyei. Elém tárultak a Dolomitok vakító fehérségű csúcsai, a Via Mala sötét bugyrai. Kitárulkozott a hegyi világ. Meghajtotta fejét a Börzsöny, a Mátra, a titokzatos Zemplérü-hegység, a betyárokat rejtegető sűrű Bakony. Térdet hajtott előttem a magas alpesi fű, a virág. Ittam hegyek forrásainak vizéből, hűsítettem sajgó lábam vadul kavargó patakjaikban, néztem az apró, tajtékzó zuhatag-jaikat, a fentről robajjal közlekedő vízeséseiket. Ezerszer gondolkodtam azon, vajon merre tartanak a köveken szertefröccsenő üvegként széttörő vízcseppek, a habruhából kilépő, fodruktól megszabaduló, szelídülni látszó hideg hullámgörgetegek. S mert tudni akartam miből lesz a patak, honnan jött, hová tart, tovább mentem. Kerestem a kezdetet. Megnéztem a gleccsereket, a hegyből könnyként kifakadó apró forrást, melyből a hatalmas vízesés kerekedett. Dacoltam a nap forró erejével, széllel és dermesztő hideggel. Éreztem, tudtam, mennem kell, mennem kell tovább, hogy a csúcsra felérjek. Lehajoltam a kövekhez, virágok szirmaihoz, meghajoltam, az utamat keresztező kidőlt fák előtt. Megsimogattam egy-egy bokrot, tisztelettel néztem a felhőkben rejtőzködő hegyeket, a csipkés sziklacsúcsokat. Én, az emberke, csak ezt tettem, ezt tehettem. Meghajtották fejüket a hegyek? Azt hiszem, csupán beengedtek, mert igazán én hajtottam, hajtok fejet, a hegyek szelleme és a hegyek magassága előtt. Útközben tisztelegtem a Természetnek. Tisztelgek minden utamon, minden csúcson, völgyben, a fák alatt, a vízeséseknél, a patak partján, s a virágos réteken. Amit gyerekként sejtettem, mára már tudom: .én, az Ember, e hatalmas Univerzumban csak egy aprócska, kicsi és törékeny lény vagyok. 2011. szeptember