Angóóól! [antikvár]

ELŐSZÓ Ez csak foci? Hiába közelítek a harminchoz, húsz év futball után is kőkemény szorongás tart fogságban minden meccsem előtt. Az izgalom mint egy feloldhatatlan, a belső szerveimre tekeredő kötél - hol lazább, hol szorosabb. Ez a különös, nyugtalanító, adrenalindús érzés a hasamból indul, a mellkasomban tetőzik, de elér a torkomig is, így a lehető legkevesebb étel és ital bevitelét engedélyezi meccsnapon. A tettvágy teszi. Ahogy ülök a Péceli Spartacus öltözőjében - ahol néhány, a pénteki buliból (kis kerülőúton) érkező fiatal játékos vérnyomása alig megy az egészségügyi határérték fölé -, tudom, hogy nem vagyok egyedül. Ott van Posza, a kapusunk is, aki nálam is tíz évvel többet töltött el futballpályán, mégis az első néhány sikeres passz vagy védés után tud csak megnyugodni. Vagy a Lovi. Egy csomag fehér szigszalagban is hajlandó lennék fogadni (pedig mekkora érték az a megyei öltözőben!), hogy csak színleli a lezserségét, és hogy az eligazítás alatt az edző szavába vágott ízléstelen szóviccei is csak az izgatottságáról terelik el a gyanút. Pedig ez csak a megye három. Mi lenne velünk a Premier League-ben? Számomra azért is nagyon fontos, hogyan teljesítek majd, mert egészen máshogy tekintek a hétvégi bajnokikra, mint akik azt mondják, „ez csak foci". Valójában, alak így gondolkodnak, nem is fogják megérteni igazán, mi minden jár a fejemben. En úgy látom, hogy minden bajnokság, mérkőzés, sérülés, gól, tévesen befújt les vagy kamutizenegyes - szülessen az bármelyik