Az első 100 évünk [antikvár]

loszoNevek, nevek, nevekMegsárgult jegyzökönyvek, padláson felejtett vagy féltve őrzött évkönyvek között és könyvtárakban kutattunk. Beszélgettünk emlékező, nagy öregjeinkkel. Gyűjtöttük a neveket, a neveket, a neveket. Nem találhattunk meg mindenkit, de aki egyszer is kimondta: kosaras szeretnék lenni, és tett is érte, tagja a kosárlabdázók nagy családjának.Hányan mondták ki e száz év alatt? Rengetegen. Csak az idén, 2012-ben egy májusi napon Székesfehérváron mintegy ezer kisiskolás.Most 36 ezer igazolt kosarasunk kergeti a labdát, a gyerekektói a szeniorokig az ország pályáin. A városokban, a megyékben helyi versenyek zajlanak. Az országos bajnokságokban a harmincas évektől ezrek vetélkednek az aranyéremért. Ök mindannyian részesei, terjesztői a kosárlabda-kultúránknak, így joggal szereplői ennek a könyvnek - ki névvel, ki név nélkül.Vajon gondolt erre Kuncze Géza? Most, amikor a magyar kosárlabdázás első száz évét tekintjük át, emlékezzünk hálás szívvel rá, az alapító atyára. Neve fennmarad az idók végezetéig, míg magyar kosaras él e hazában.