Fejezetek a német futball történetéből [antikvár]

Előszó Az első emlékem egy futballmérkőzésről a 2002-es világbajnokság elődöntője. Tízévesen nem nagyon tudtam még hova helyezni ezt a labdarúgásnak nevezett csodát, ezért mohó kíváncsisággal néztem meg a Németország—Dél-Korea összecsapást. Meghatározó élmény volt Michael Ballack gólja, de volt még egy személyiség a pályán, aki teljes mértékben kiemelkedett a társai közül, őt Olivér Kahnnak hívták. A karizmája és a játékhoz való viszonyulása nagymértékben meghatározta a futballal való kapcsolatomat és rajongásomat. Aztán jött a tragikus módon elszenvedett döntő. Akkor még nem tudtam, hogy Nationalelf-rajongóként még sok vesztes csatát kell lelkileg feldolgoznom. Mégis, így visszatekintve 13 év távlatából, nem a döntőre emlékszem vissza a legélesebben. A másnapi híradó mutatta, ahogyan a németek elindulnak a repülőtérre, és mindenkitől elszigetelődve, külön és szomorúan baktat a többiek után Olivér Kahn. Az az ember, aki végig a hátán cipelte a válogatottat, saját magát marcangolva, bukott hősként távozott a 2002-es vb-ről. Akkor már tudtam, hogy megvan az én hősöm a futballpályán. Mi, magyarok tudjuk, milyen elbukni egy nagy tornát. Én már abból a generációból származom, akik csak felvételről láthatták az Aranycsapatot, illetve az utolsó nagy tornán szereplő válogatottunkat. Sorsunk az 1954-es elbukott döntő után örökre összeforrott a németekével. A tragédia szót ez a két nemzet jól ismeri. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy amikor felemelkedik a magyarok csillaga, akkor semmi sem fog jobban esni, mint a majdani siker. Olivér Kahn számomra oly rövid, de izgalmas pályafutását végigkövettem 2002-től mind klubszinten, mind válogatott szinten. A Bayern München (pontosabban Philipp Lahm) 12 évi rajongásom után emelte magasba a Bajnokok Ligája serlegét, és abban a pillanatban az összes elszenvedett kudarc más megvilágításba került. Ugyanezt a beteljesülést hozta a németek brazíliai győzelme.