Fekete párduc a nemzet szolgálatában [antikvár]

Hatvan éve történt volna? Ez komoly? Az bizony... Hat évtizede Bukarestben védett először fekete mezben, a válogatottban Grosics Gyuszi, remekül. Amikor kivédte a hat (!) magyarral rohamozó román csapat legjobbjának, Perényi Jóskának lövését, ifjú rádióriporterként örömteli hangon kiáltottam a mikrofonba: "A fekete párducnak ma nem lehet gólt lőni!" Születésnapi ajándékként emlékszem a régmúltra, 24 óra és 4 év különbséggel egy napon születtünk - és no persze azért is, mert a XX. század közepén azon a meccsen kezdődött máig tartó barátságunk. Viharos történelmi (és futballtörténelmi) időket éltünk át. Ahogy az elsőn, úgy ott voltam a búcsúmérkőzésen is: együtt könnyeztünk a mikrofonnál, amikor 1962-ben a jugoszlávok ellen a 4. percben örökre búcsút intett a Népstadion nézőinek. Életem nagyszerű ajándéka, hogy Gyuszi valamennyi válogatott mérkőzését közvetíthettem. Az olimpiai aranyat Helsinkiből, a 3:0-át a római olimpiai stadionavatón, a 6:3-at a Wembley-ből, a brazilok és az uruguayiak elleni 4:2-t Svájcból, és hogy a legmegrázóbb fájdalmat se hagyjam ki, a világbajnok ezüstérmes berni döntőt. Váltig állítjuk: ha Rahn egyenlítő gólja előtt Schafer nem löki el felugró kapusunkat, másként alakul a folytatás. (Még az is közös bennünk, hogy rémálmainkban naponta újraéljük a németek harmadik gólját, Gyuszi a kapuban, én a mikrofonnál, s reggel mindketten csuromvizesen ébredünk.)