Olympiai kalauz [antikvár]

Az olajfa ága, amiből az ókori olympia győztesének a fejére koszorút fontak, éppen úgy elhervadt, elfonnyadt, mint ahogy minden babérkoszorú elfonnyad, elszíntelenedik, bármilyen üdén, zölden került is a győztes homlokára. Az olympiai aranyérem éppen úgy elveszti fényét az idő távlatában, mini ahogy a bajnok belemerül az örökkévalóságba, akinek az elismerés büszke keblére tűzte egykoron az olympiai győzelem emlékét. Az ókori olympiák hőseihez, győzteseihez írt dalokat már senki sem énekli, az ódák lelkesedése régen lelohadt s mindarról, ami egykoron harcra, hősi tettre buzdította Hellas fiait, ma már csak a szent lombos fái közt suttogó szél s a mohával belepett olympiai romok hangtalan meséje beszél. Az eszmét azonban nem tudta örök feledésbe borítani az idő hatalma, az elmúlt évezredek mindent megrágó ereje. Az olympiai eszme a mi korunknak is diadalmas gondolata. A negyven esztendő, amelynek folyamán tíz, olympiai küzdelemre gyűlt egybe a világ sportoló ifjúsága, elegendő volt ahhoz, hogy ez az eszme az egész világot hatalmába kényszerítse s a tíz újkori olympia bőségesen bebizonyította, hogy ez az eszme a ma emberének sok örömet, sok tiszta boldogságot okoz.