A királynő helytartója [antikvár]

Részlet: Előszó HÁROM GYERTYA Ha valaki gyorsan él, arra azt szokták mondani, hogy: „ két végén égeti a gyertyát". Ezen az alapon Gyulai Pistának nem is egy, hanem legalább három gyertyája volt, és mindegyiknek mind a két vége állandóan égett. Meg egy jó szivar a szájában, némi konyak, - és természetesen lányok, asszonyok minden mennyiségben És akkor a munkáról még nem is beszéltünk. Pedig kell, mert Pisti született munkamániás volt, szorgalmas. Tudjuk a zseniális emberektől, hogy a tehetség nyolcvan százalék szorgalomból áll. Istvánnál ez (hogy ne mindig Pistázzam, mert van, aki így szerette, van, aki úgy) időnként fölment kilencven százalék fölé is, ahogy most olvasom a gyerekkorát ebben a kitűnő könyvben. El kell mondanom, hogy bár születésünktől fogva földik, azaz pesterzsébetiek vagyunk, szülőházaink alig néhány utcányira vannak egymástól, ifjúkorunkban nemigen ismertük egymást. Egyrészt, mert az a hat év, ami köztünk volt az én javamra, tinikorban egy egész világ, másrészt pedig engem a jó sorsom Csepelre vitt a technikumba, meg sportolni a vívóterembe, ő pedig maradt itthon a Kossuth Gimiben, és futott, mint a nyúl Más kérdés, hogy felnőttkorunkban sokszor én látogattam meg a mamáját a rendkívül elfoglalt riporter úr helyett, hoztam-vittem a híreket, esetenként kisebb ajándékokat is, egyszerűen azért, mert én úgyis ott jártam, majdnem a mama ablaka előtt, mindennap. Igazából akkor kötődött egymáshoz az életünk, amikor ő bekerült a televízióba (én már régen népsportos voltam), és Radnai engem, mint külsőst, melléültetett a vívóközvetítéseken, amelyeket korábban Vitray csinált, szintén velem. Emlékszem az első nagy fellépésünkre: a bécsi világbajnokságra. Magánszálláson laktunk a drága jó Paula néninél. Egy ágyban aludtunk, és első éjjel arra lettem figyelmes, hogy Pista nem alszik, kint ül az ebédlőben, és elmélyülten