A másik [antikvár]

A MÁSIK Bíróéknál utóbbi időben vidám élet folyt. Azt mondták a faluban, a bíró még e nyáron okvetlenül férjhez akarja adni a nagyobbik leányát. No, nem is kellett oda nagy bírói ész vagy erőlködés, a leány szép volt, mint a harmatos rózsa, amolyan büszke, falusi szépség, aki után úgy bomlik a legénynép, mint légy a cukrosvessző után. Gazdag is volt a Böske, kacér is, meg eszes is; hát hogy nekivaló férj akad, akár szakajtószámra, abban még a sánta harangozó se kételkedett. (Ő Volt tudniillik a falu legnagyobb kételkedője.) Nohát folyt is a sok dinom-dánom bíróéknál farsangtól fogva. A legények egymás kezébe adták a kilincset. Már öt is megpróbálkozott a szerencsével a büszke leány körül, a bíró is, a leánya is csak magasra tartották a fejüket: nem arra való ám a bíró leánya, hogy csak úgy akárki fiának a nyakába akasszák. Abban sántítottak ugyanis mind a ketten, az apa meg a leány, hogy csak a fiatal tanító vegye el a leányt, mert az is erősen kerülgette Böskét. Okos, derék, tanult ember volt, és no, úr volt, ha szegény is. Hát Böske már csak arról álmodott, hogy ő milyen kalapos dáma lesz és hogy fogja őt a szép kis tanítói lak könyöklőjén irigyelni minden leány és asszony a faluban s még a plébános úr is így fogja köszönteni: - No, hogy ébredt a ténsassaony?