A narancs a tél gyümölcse [antikvár]

A narancs a tél gyümölcse. A narancsarcú nap elindult körben a maga pályáján, a hegyeknél messzebb, ember nem látta messzi utakon. A hűsön, a szikláshát tövén, melyre, ha lovas kaptat, szikrát csihol a lépése, két tucat ház szorult a torony mellé. Nyüves, mocskos, csonka házak, betegek a testet trágyává rohasztó lélek rühétől. Az egykor nyúlánk, délceg torony ma már roskatag és gyámoltalan, mint a porba hullott hős. Néha szél kerekedik, kedve támad, hogy követ hasítson le róla, és a kő szárnyra kap, mint az átok, valamelyik tetőre zuhan, száz cserepet szétzúz - azokat már senki meg nem javítja. A torony felett üres gólyafészek vár a tavasz ébredésére, a messze tűnt madarak jöttéről pletykáló napsütésre. Mert ezek a furcsa madarak kívülről fújják a naptárat, akár a szorgos nebulók. Titokzatos, kőbe bújt érdes gyökerek hajtanak ki a gólyafészekből. Ezt a néhány száraz gallyból tákolt fészket sem a hegyi szél, sem a felhők mennydörgése meg nem ingatja. A gólyafészek felett talán isten őrködik egerészsólyom képében. Éjjelente a tanyasi ablakokban halvány fénysugarak nőnek. Nem sokat árulnak el, de az ablakokon mindig nyílik valami keskeny rés, talán az álom, a félelem vagy a reménység felé, úgy mint a sóvárgó szív, mely nem talál vigaszt a magányban. Félig zárt tekintetükkel olyanok a fényhasadékok, mint az árnyhoz kötött vézna kísértetek; olyanok, mint a csorbult tőr pengéje, amely csillan, akár a macskák szeme, akár a lovaké, akár a farkasok szemében a gyűlölet bozótjának a színe. És a gyűlölet az ideget marcangolja, fát ültet a koponyába, s szétterpeszti borzadt ágait az agyvelő hajlatain.