A nő a 10-es kabinból/Déli menyegző/Kalkuttai emberünk/Vigyük haza Albertet! [antikvár]

1. Szeptember 17., csütörtök Az első gyanús jel, hogy valami nincs rendjén, az volt, amikor arra ébredtem a sötétségben, hogy a macska tapicskol az arcomon a mancsával. Nyilván elfelejtettem bezárni a konyhaajtót éjjel. És most így bűnhődöm, amiért részegen jöttem haza. - Menj már innen - nyöszörögtem. Delilah halkan nyávogva bökdösött a fejével. Amikor a párnába temettem az arcomat, a fülemhez törleszkedett. Végül átfordultam a hátamra, és szívtelenül lelöktem az ágyról. Méltatlankodó nyikkanással a padlóra huppant, én pedig a fejemre húztam a paplant. De még így is hallottam, ahogy az ajtó alját kaparássza, és ahogy a zár nyelve kattog. Az ajtó be volt csukva. Kalapáló szívvel felültem, Delilah pedig lelkes nyávogással az ágyamra szökkent. Magamhoz öleltem, hogy nyugton maradjon, és úgy füleltem. Az még előfordulhatott, hogy a konyhaajtót elfelejtettem becsukni, vagy csak belöktem, de nem záródott be rendesen. A hálószobám ajtaja viszont kifelé nyílt. A macska semmiképpen sem zárhatta magára. Vagyis nyilván valaki rázárta. Delilah meleg, pihegő testét a mellkasomhoz ölelve, dermedten ültem, és hallgatóztam. Semmi. Aztán elöntött a megkönnyebbülés, mert eszembe jutott, hogy a macska talán meglapult az ágyam alatt este, és amikor megjöttem, becsaptam magam mögött a hálószobám ajtaját, így rekedhetett a szobában. Őszintén szólva a metróállomás utáni rész teljesen összemosódott. Hasogató fejfájás gyötört hazafelé, és most éreztem, hogy megint rákezd. Tényleg fel kell hagynom hét közben a tivornyákkal.