A sivatag kupolája [antikvár]

Korunkban nincs lélekszám szerint kisebb kisebbség az irodalomnál (együtt értve költőket, regény- és novellaírókat, színházi szerzőket, filmírókat és az irodalomról írókat, az írásművészet tudósait, történészeit, kritikusait). vélhetné a jámbor, ha manapság ennyire nincs szélte-hossza, ha csak alig-kiterjedésű apró maggá húzta össze magát, bizonyára olyan is, mint a mag. Akár a cédrusmag, amelyikben benn az egész jövője, hegyhez illő óriás lombkoronája, törzsének és ezredévvel dacoló kora. Ugyanígy vélhetnénk azt is, hogy e magnyi sűrített határtalanság és időtlenség keltető-éltető ereje: az összefogás, a másikban is a magamat óvás mély meggyőződése, a szeretet (mint legfőbb kormányzó tudatunk), és hogy ez az aprócska kisebbség igazi melegágya a weöresi gondolat gyakorlásának, mely szerint örömöm sokszorozódjék a te - a ti - örömötök által. De nem így van. Ellenkezője az igaz. A lélekszáma szerint legkisebb magyar kisebbség színházi látcsővel még csak kóbor hordáknak látszik, testközelből azonban e csoportok is oly gyorsan hullnak szét egymásra vicsorgó egyedeikre, mint ahogy kezünk egyetlen moccanásától szétesik alkatelemeire a kaleidoszkóp ábrája. Nem is olyan rég kénytelen voltam a kritikaírás szakmai és etikai alapkövetelményeit sorolni az első Gérecz Attila díjas költőnkről ugyan napvilágot látott, valójában azonban meg nem írt "ismertetés" kapcsán. Most itt a kezemben a második Gérecz Attila díjasról egy másik ifjú "bírálata".