A szerelem kalandjai [antikvár]

Kevés könyv éli túl a korát, kevesebb, mint ahány író. A könyv még gyorsabban avul, mint a hírnév. S a megmenekült könyvek közt nagyon kevés a szerelmi regény, századonként néha csak kettő, három. Leander óta csupán egy maroknyi szerelmes úszta át a feledés tengerszorosát. Van azonban egy nép, a francia, amely a szerelemben is megtartotta szellemi fölényét. Ez a nép csak a világos fejére tart sokat; jóval a katonai «biztonság» világpolitikája előtt ő találta fel az értelem biztonsági politikáját is. A francia értelem folyton védekezik. Kártékonyán, öncsonkítón védekezik a lélek nagy viharai ellen s ezzel sokat veszít ősi zamatából, de okosan védekezik az érzéki káprázatok ellen is s ezen az önvédelmen már sokat nyer. Megkettőzi a személyét; a szerelmeskedő gallból kiválasztja a szerelem tetemboncolóját. A francia szerelmes egyszerre mindig két ember: ő az áldozat, akit a szenvedély apró késekkel csonkít s ő a mandarin, aki ezt a lassú kínzást kegyetlen mosollyal figyeli a gyöngyfüggöny mögül. A szerelem mestereinek hívják őket. De ők a legjobb szerelemlesők is. Századok változó szerelméről tudni annyi, mint századok francia regényeit ismerni. Nem sok ez. Legtöbb írójuknak ma már csak egyetlen könyvét olvassuk s ez az egy könyv egy szerelmi regény. Van egész korszakuk, századuk, amelyből nem is menekült meg más. S egyedül egy francia ember - Stendhal - írt egy kötetnyi esszét a földi szerelemről. (A mennyeihez az olaszok jobban értenek.) Ha nem lennének franciák a világon, az európai irodalom csak szertelenségeket dadogna a szerelemről. Még így is nagyon keveset tudunk róla; a szerelem a legroszszabbul fölfedezett földrészünk. Mire kiismernők, épp úgy megváltozik, mint minden, amiről azt hisszük, hogy örök és változatlan, pedig csak emberi, tehát állhatatlan és változó.