A tenger mélyébe [antikvár]

JAROSLAVA BLAÉKOVÁ Autóstopp A mama kirohant utána, és visítozott: — Robino! Robino! Furmanéknál nyomban felszaladt a redőny. Egy másik ablakban a vén Bajzáné dühös feje imbolygott a muskátlik fölött, az egész utcácska készenlétben állt. A mama szirénaként vijjogott, de Robino úgy tett, mint aki megsüketült, fejét a válla közé húzta, és hosszú léptekkel rótta az utat. Végre a mama elcsöndesedett. Robino elképzelte, amint visszabaktat a házba, csapkodja az ajtókat, kövér arcáról dühös könnyek gördülnek alá a pótkávés csuporba. Hálátlanság. Kész hálátlanság. A mama mindig hálátlansággal vádolta, ha megtagadott tőle egy csekély dolgot — a feltétlen engedelmességet. De hisz nem maradhat az ember a végtelenségig csecsemő, akit a mama fehér gyapjúpokrócban cipelt. S akit szeretett, mert nem tudta mondani, hogy: Adjál, sem azt, hogy: Nem. A tagadás mérget váltott ki a mamából. Ez a méreg hol vad könnyekként, hol dührohamok meg szemrehányások formájában jelentkezett. A mama csak magatehetetlen lényeket szeretett, mint például a kisgyerekéket egyéves korig, továbbá néma lényeket, ha némaságuk mellett még némi hasznot is hajtottak: a kecskét, a malacot. Tehénre sosem tellett nekik. Robino a sarkon befordult, eltűnt az utcácska szemei elől. Furmanéknál most így beszélnek: — Amott már megint folyik a cirkusz! A vén Bajzáné elmorogta a magáét a mai fiatalokról, s a mama feszültséggel telítve, akár egy villanyelem, kiugratja Robino öccseit az ágyból. A nagyobbakat hátba vágással, a kisebbet csókkal jutalmazza, aszerint, mit sugall az arányérzéke. 7