Az első fejezet [antikvár]

Részlet: Tatay Sándor: Az elsüllyedt lélek Hogy hová jutott a lélek a kilencedik héten, arra legjellemzőbb a Biróné esete Éjszaka egy gránát beszökött a pincébe, ide-oda ütődött, és elpihent a gyermekek fekhelye alatt. Ekkor elhatároztuk, hogy a túloldalon összeomlott ház tégláiból eltorlaszoljuk legalább ötsorosán az összes ablakokat. Ez úgy történt, hogy reggel a parancsnokunkkal, egy nyugalmazott ezredessel kivonultunk, akik lábra tudtunk állni. Láncot alkottunk az utcán ét: asszonyok, öregek, beteg férfiak, s kézről-kézre adogattuk a téglát. A repülők még nem kezdték meg munkájukat, csak lomha aknák szálltak át a pesti oldalról. Meg a géppuska szólt, de ez ellen fedeztek bennünket a romok. Erőnkhöz képest gyorsan dolgoztunk. Körülbelül a munkánk közepén voltunk, mikor egy akna lecsapott a romok közé, elég messze tőlünk, olyan messze, hogy nem is törődtünk volna vele, ha Biróné a következő pillanatban el nem bukik. Arcra bukott, és mire lehajoltunk hozzá, már halott volt. A hátgerince fölött rongyolódott fel kicsit a ruhája, de vért nem láttunk. A sor megbomlott, és az asszonyhoz rohantunk. De csak egy percig tartott ez. Az ezredes ellentmondást nem tűrő hangon vezényelt. — Mindenki a helyére! Helyünkre mentünk, csak Biróné helyén maradt űr. — Felzárkózni! — kiáltott az ezredes. Felzárkóztunk, és a halott fölött szállt tovább a tégla. Hát erről mondta aznap délután a kottamásoló, hogy hová jutott a lélek! Erről, hogy a halott felett adtuk tovább kézről-kézre a téglát. Egyébként igenis jó volt, hogy az ablakokat eltorlaszoltuk.