Dunaparti rapszódia [antikvár]

Előzéklapon ajándékozási bejegyzés.
„Dunaparti rapszódia" - vajon miért éppen ez a címe a Krúdy Gyula Irodalmi Kör legújabb antológiájának? Az olvasó joggal teszi fel a kérdést, amelyre könnyű válaszolni: itt élünk - ez a kis magyar nép - immár ezeregyszáz éve. A Duna és folyóink, az Alföld és hegyeink közel állnak szívünkhöz. Az oly sokszor megénekelt hömpölygő folyó évszázadok óta együtt él e néppel; látott örömöt és bánatot, harcot és békés, csendes napokat, őrizte álmainkat és félelmetes áradásaival elsöpörte azokat. Egy folyó, amely idegen földről indul, mégis - úgy érezzük - a miénk; egy folyó, amelyet keringő-ritmusban Kék Dunának énekeltek meg, s amelynek piszkos, fodrozó habjait nézve - a rakodóparton ülve - József Attila így töprengett: „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk: és nem is kevés". Igen, közösen munkálkodva, verset, novellát alkotva készült el a „Dunaparti rapszódia". Címében jelezve az ezeregyszáz éve Duna mellé letelepült magyarságot - magyarságunkat -, és mindazt a „fantáziaszerű kompozíciót": versek, prózai művek egymásutánját, melyet a rapszódia jelent. Érzések, szívünkből eredő gondolatok érintik meg az olvasót. Tájak és emberek elevenednek meg íróink alkotásaiban. Mi, a minden hónapban együttlévő kis irodalmi közösség, a gyertyafényes dunaparti vendéglőben - a Kéhliben, Krúdy Gyula egykori törzshelyén - találkozó írók és költők, újabb kötettel szeretnénk bizonyítani, hogy hiszünk az emberben, a szép szó varázsában, megtartó erejében.