Egy vármegye a törökvilágban [antikvár]

Részlet a könyvből: "A veszprémi régi vármegyeház emeleti folyosójának egyik fülkéjében évszázadok óta ott állt egy vén, nagy faszekrény. Tölgy-ajtajára valami régen porladozó asztalosmester a magyar címert faragta ki esetlen véséssel. Egy évszáz a másikat váltotta föl, de soha senkinek eszébe nem jutott arra gondolni, hogy ez az öreg bútordarab mit rejt magában. Mikor még a tekintetes vármegye nemes, nemzetes és vitézlő urainak kardcsörtetése és sarkantyúpengése hangzott az ámbitus durva gránit-kő darabjain, épp úgy nem vette észre senki, mint az ötvenes években, mikor a német világ beamtereinek idegen káromlásaitól visszhangzott a hatalmas, boltives csarnok. Mi lehet benne, senki sem kérdezte, kereste, kutatta. A vaskapcsokkal lezárt ajtókat, melynek sárgaréz zárai be voltak rozsdásodva, senki sem kisérlette meg fölnyitni. Egyszer azután egy véletlen eset ezelőtt néhány évtizeddel mégis ráterelte a figyelmet az öreg almáriomra. Hideg decemberi éjszaka volt. A vármegyeház előtt, fönt a vár nagy, széles utcáján, a Bakony felől előretörő zivatar végigsivított, hatalmasan megrázva az évszázadok előtt épült emeletes házak, főpapi paloták ablakait, erős tölgyfa-kapuit, úgy, hogy egy-egy nagyobb rohamnál csörömpölve zúzódtak össze az utcai lámpások üvegtáblái. A megyeház melletti nagy sárga épület alsó vasrácsos ablakai mögül, hogy az elmebetegek aziluma volt, kisérteties halotti ének akkordjai vegyültek bele az orkán félelmetes zúgásába. Lent a vármegyeház mélyén, a földbenyúló börtön kazamatái előtt a fegyveres őrök egyhangú kopogása hallatszott, fönt az utcai főépület pénztár-szobája előtt pedig Dömötör János megyehuszár állt őrt, mérte a két lámpástól félhomályban maradt ambitust lépteivel, ameddig meg nem únta ezt a mulatságot és le nem ült az egyik sarokba."