Emberi sors [antikvár]

Részlet: Jevgenyija Grigorjevna Levickaja ig30-as SZKP-tagnak a]ánlom A háború utáni első tavasz szokatlanul hirtelen és hevesen tört be a Felső-Don vidékére. Március végén meleg szelek indultak az Azovi-tenger felől, és két nap múlva már szűz-meztelenre vetkeztek a Don bal partjának homokos földjei, a sztyeppen szinte megduzzadtak a hóval teli laposok és szárazerek; feltörték a jeget, veszettül tomboltak a pusztai patakok, és csaknem teljesen járhatatlanná váltak az utak. Az úttalan utak e vészes időszakában Bukanovszkaja szta-nyicába kellett utaznom. Nem is nagy távolság - csupán vagy hatvan kilométer -, de kiderült, hogy mégsem olyan egyszerű megbirkózni vele. Napkelte előtt indultunk el társammal. A két jól tartott ló húrként feszítette az istrángot: alig bírta húzni a nehéz szekeret, amely kerékagyig süppedt a hóval és jéggel elegyes, felnyirkosodott homokba; egy óra múlva már dús, fehér csomóvá verődött a tajték a lovak oldalán és lágyékán a keskeny farhám alatt, a friss reggeli levegőben meg ló verejték és a szurokkal bőven megkent szerszám meleg, csípős és kábító szaga áradt. Ott, ahol különösen nehéz dolguk volt a lovaknak, leszálltunk a szekérről, és gyalog mentünk. Csizmánk alatt cuppogott a latyakos hó, fárasztó volt a járás, de hát az útfélen még mindig tartotta magát a napfényben kristályosan csillogó jég - ott még bajosabb volt továbbvergődni. Csak vagy hat óra z