Erdély öröksége II. [antikvár]

Akit élni rendeltek, hiába próbál meghalni. A történelmi Erdély első félszázada azzal telik el, hogy folyton lemond önmagáról. De az élet makacsul visszaszáll belé ; látszik, hogy a «szegletföld»-nek dolga van a hazában. Akit pedig halni rendeltek, hiába menekül gőgös öncélúságba. Erdély a tizennyolcadik században görcsösen ragaszkodik a különálláshoz s mégis halódik. Betöltötte hivatását a hazában. A Bocskay fölkelésig tele van buzogó életerővel, de nincs tisztában önmagával ; nem tudja, milyen méret, mekkora serdülés lappang a kicsi törzsében. Hol van, hol nincs Erdély ; dühös híve eleinte csak a szélső hitvallásokban akad s az első nagyúr, aki már az első félszázadban öntudatos állammá nevelhetné, két évi polgárháború s öt évi kormányzás után elmegy idegen országba. Bocskaytól II. Rákóczy Györgyig - (mindössze két emberöltőn át!) - Erdély teljesen megvilágosodik önmaga előtt: ez a fejedelemség fénykora, a tudatos hivatás félszázada. De Buda fölszabadulása után megszűnik a dolga a földön. S most éppen azok tiltják el az anyaországtól, akik különálló, nemzeti hivatása idején vissza akarták olvasztani az erőtlen hazába. A Habsburgok. Erdély elkáprázva a rövid fejedelmi fénykortól, balgán együttérez ezzel a «divide et impera»-val; a copfos nagyfejedelemség gőgösen tovább álmodik arról a múló pillanatról, amikor erősebb volt az anyaországnál. Az utolsó másfélszázad a tudatos különállás kora. Az erdélyieken csak a reformkorban nyilait át az az érzés, amely ősapáikat gyötörte a Zápolyák s az első Báthoryak alatt. Wesselényi ismét úgy gondolkozik, mint az erdélyiek nagyrésze Bocskay Istvánig. 1541-ben szükség volt az önálló Erdélyre, 1687 után magának is, a magyarságnak is több kára, mint haszna volt a különállásból. A lomha önismeret azonban minden nemzedéket egy elavult szereppel hiteget.