Bővebb ismertető
"Erdély a ballada földje. A balladának prózai testvére a novella. Ez a magyarázata annak, hogy az erdélyi írók igazi műfaja, ebben tudják tehetségük legjavát kinyilatkoztatni" - írta Benedek Marcell 1946-ban, Kacsó Sándor Nagyidő című novelláskötetének előszavában. Németh László pedig már 1926-ban úgy látta, hogy "egyelőre a próza a nagyobb ígéret, a vakmerőbb aspirációjú művészek itt helyezkednek el, s az erdélyi irodalom a prózában messzebb jutott a külön erdélyi szellem revelálásában, mint a líra". (Prózáról szólván, akkor elsősorban a novellára gondolt.) Mégis: a köztudatban az a vélemény alakult ki, hogy főként a kezdetek idején az erdélyi magyar irodalomban a vers volt a hangadó - meghatározó - kifejezési forma; hogy a két világháború közötti években leginkább Reményik Sándor, Áprily Lajos és Tompa László lírájában nyert igazán erőteljes, messzehangzó művészi megfogalmazást a kisebbségi sorsba kényszerült romániai magyarság helyzettudata, sorsélménye, életérzése.