Erdélyi elbeszélők válogatott munkái [antikvár]

Babits mondta, irodalmi ezüstkora védelmében: „Nem szégyen az ezüst, ha megütik, zeng!" - Trianon után az erdélyi magyar irodalom egy megütött néptől vált zengővé. Veszendővé lett körülöttünk minden, ami jó, s egyszerre nagy becsülete kelt a szépnek. Milyen szerencse, hogy a fájdalom, sőt a rút mögött is annyi szépség lappang, az erdélyi szépprózának - Jósikánál és Kemény Zsigmondnál - azért volt olyan dús választéka szakadatlan történelmi életanyagban. Emlékszem 1920 körüli „hőskor"-unkra, hogy miből keletkezett akkor nálunk a novella: Balogh Endre, a korán elhúnyt elbeszélő megírta a kisebbségi magyar ügyvédi iroda elkótyavetyélését, ilyen címmel: „Megindul az iroda!" Megindult akkoriban, megeredő könnyeinkkel együtt, minden: a magyar föld a lábunk alatt, a repatriáló vonatok, a tönk felé a kisvárosi egzisztenciák, s hozzánk vigasztalóba kenetes, nagyfogú angol papi bizottságok, csak a Balkán gőgös felülmaradottainak szíve nem indult meg. Egy vidéki dobogón néhányan, újsütetű erdélyi írók, Jókai-estet tartottunk, mire bejött közénk Goga Octavian, a román költő, akkori belügyminiszter és szemünkre hányta, hogy minek politizálunk? Ütésre visszahatás, védekező politika volt induló irodalmunk s csak később lett mind több és több a művészi tartalma. Szót se szólhatott senki közülünk a bitorról, mégis szabadságharcnak érzett - önmagában - a művészi magyar szó. Jelképpé nőtt minden, aminek szárnya volt. Reményik már Végvárivá keményedett és Tessitori Nórát, a magyar vers-szavalónőt a sziguranca vonta felelősségre - Petőfiért, mert csalogányainak és pacsirtáinak ritmusát élesztette újra. Soha egyetlen nemzedék sem hallotta a magyar igét olyan zengőnek és lázítónak, mint a trianoni. Egy birtokos barátom, a székely nótaesten fölgyúlva, magából kikelten indult: „Kinézek az utcára. vajjon itt vannak-e még ezek a ...?" A próza is gyújtó tudott lenni, még ha nem is volt benne gyúlékony anyag. De lehetett a szenvedések feledtetője is, szenvedélyeink csititója, magyarok lelki brómja. Nem csuda, hogy Erdély válságos napjaiban annyi prózaíró bukkant elő az ismeretlenségből. A legkülönbözőbb rétegekből, de leginkább a népből, melynek friss erőtartalékai vannak a veszélyben. Igaznak bizonyult, amit Arany és Goethe óta nem annyira tapasztalat, mint inkább tekintélyelv alapján hitt a század, hogy az írás akkor művészet, ha társadalmi, vagy néptulajdonná szélesedik.