Fonéma [antikvár]

Ó, a műhely, a műhely, mely mindig csak rád vár! Hangyaszorgalmas az ihletdús poétasereg. Örömöt sugall az atmoszféra, néha dúl-fúl a hiányérzet, de azért fehér igéket hint a száj. Amikor a nap ránk kacsint, az „akarom" szavát is hallani, s titkon őrzött, kolostorba vonulni akaró mondatok törik fel a nyugalmat. Lelkem országútja regél, ugrani készül az igazság, de megóvnak üdvösséges szárnyak. Évek peregnek örömmel hímezve, némelykor szomorú harccal, az árboc sikertől erős, de néhány csillag már ragyog. Kvalitás palástja fonja át e szigetet, olykor ékesen harsog a hálaének, vaskarokkal ölel a davidarts-i ima, csak szeresd őt, hogy örökké lobogjon e szent, olimpiai láng.