Holnapok tükrében [antikvár]

Holnapok tükrében Bakos Tímea Tisztítótűz Kinéztem az ablakon. Hosszú az út. Nem akartam kimenni, de kilöktek, kitaszítottak. Nem voltam többé biztonságban, nem éreztem a meleget. Kíméletlenül, és kínzóan emberivé váltam. Éreztem a szél hűs fuvallatát, amelytől libabőrös lett a karom, éreztem, ahogy az esőcseppek végigfolynak az arcomon. Meg akartam szólalni, de az ajkaim nem mozdultak, egyszerűen nem engedelmeskedtek nekem. Ahogy megmozdultam, belém nyilallt a fájdalom, olyan kín, amilyet még sosem éreztem. Végignéztem magamon: meztelen voltam, de sehol egy seb, se kék, zöld foltok. Teljesen egészségesnek tűntem, a fájdalom mégsem akart szűnni. Visszafordultam, hogy visszamenjek, de az ajtó zárva volt. Dörömböltem, üvöltöttem, senki nem nyitotta ki. Nem volt más út, csak előre. Nem láttam a végét, mégis elindultam. Valami arra sarkallt, hogy induljak el az iszonyú kín ellenére is. Talán ezt hívják reménynek? Inkább őrültség. A földet nézve lépkedtem előre, nem volt erőm felemelni a fejemet. Gyalogoltam az ösvény mentén, de mindig eszembe jutott az a nevetséges gondolat, hogy ha visszafordulok, mögöttem lesz a ház, ahonnan kiléptem pedig rég elhagytam. Mégis olyan erősen húzott vissza egy láthatatlan kötél, hogy muszáj volt magam mögé tekintenem: nem volt ott. A felismerés sokszorosára növelte szenvedéseimet, meg kellett állnom. Leültem, és mély levegőt vettem. Arra vágytam, bár lenne valaki mellettem, legalább egy ember, akire ránézhetek, akivel beszélhetek, aki ugyanúgy küzd, mint én, de egy lélek sem volt a közelemben. Nem volt értelme tovább ülni, így felálltam. Megfogadtam, hogy csak előre nézek, történjék bármi. Pár óra, nap, hónap, év múlva már felhajtott fejjel bandukoltam, miközben teljesen elvesztettem az időérzékemet. Egyszer, mintha láttam volna a kijáratot, és az eső is elállt. Rohantam a cél felé, és közben olyan boldognak éreztem magam, mintha megszabadultam volna minden rossztól, de túl gyorsan futottam, elestem. A nem látszódó sebek, amik már gyógyultnak tűntek, ismét felszakadtak, és elementárisabb erővel csaptak le rám, mint valaha. Azt hittem, hogy már nem vagyok védtelen, mégis az voltam. -6-