Ígéretek 5. [antikvár]

Előszó A rómaiaknál az ötös szám a V. A II. világháború óta ez a győzelem, a victoria jele is. Ezt a győzelmet az ötödik kötettel az uniformizáltság, a fogyasztói monokultúra, az elszürkülés és elbutulás felett arattuk. Elsősorban azok, akik ezeket a verseket, novellákat írták, másodsorban mi, akik olvassuk. Nem bestsellerként faljuk, nem a tévé vagy valamelyik óriásplakát ajánlotta nekünk, hogyha valakik akarunk lenni, mindenképpen ígéreteket kell vásárolnunk. Ismerős írt bele, hallottuk valahonnan, hogy jó, vagy csak egyszerűen belelapoztunk, és tetszettek az írások. Ezért tartja most a kezében, nyájas olvasó, ezt a kötetet, s ha elmélyed benne, talán kedvet kap az előzőekhez, meg a következőkhöz is. Nem gondolom, hogy tehetségesebbek lennénk, vagy akár tehetségtelenebbek, mint bármelyik másikunk, de úgy vélem, nem bánunk jól azokkal, akik valamihez nagyon jól értenek. Pedig ők adnak: gondolatot, érzést, eszmét, tapasztalatot, szeretetet. S nem kérnek cserébe mást, csak egy kis figyelmet, időt. Minden szavuk pusztába kiáltott, s ha visszhangot hallanak, annál kevés nagyobb örömöt élhet át az ember. íme, itt a lehetőség a visszhangra, megismerni alkotásokat, megtudni - néha csak egy mondatból -, kik is azok, akik ilyen szép verseket, novellákat írnak. Megjegyezni a nevüket, elmondani másnak is, hogy nem csak a „fontos embereknek" és a celebeknek van mondanivalójuk számunkra. A szerkesztő