Írjuk a magunkét [antikvár]

Két hírlapíró, akik az életet már megjárták (többnyire csak gyalog járták - Id. Arany Epilógusát)), még mindig nem fáradt meg annyira, hogy ne jegyezze fel időről időre, amit lát, hall, érez, s amin aztán meditál kicsit. Közlésvággyal áldattak, verettek meg, mint mások más szenvedélyekkel; mint a tőzsdézés, a lóverseny vagy a széptevés - nőknek, főnököknek, politikusoknak. Persze nem grafománok, nincs bennük beteges írásszenvedély. Ha így volna, akkor leveleket írnának elképzelt nénjüknek vagy fiatalnak álmodott hajdani szerelmüknek. Esetleg jól fizető (akár természetben is fizető) szex-sztárok emlékiratait fogalmaznák. Olykor írnának tán hosszabb hírlapi beszélyeket is, ha az újsághasábokat nem töltenék meg (mást és másokat kiszorítva) a különböző erkölcsnemesítő eseményekről, nyerési lehetőségekről szóló tudósítások. így hát marad a karcolat; mondhatjuk az észkarc. Amihez ugyanolyan elmeél és könnyű kéz szükségeltetik, mint a rézkarchoz. Ezzel mintegy folytatják a nagy magyar mesterek teremtette hagyományokat. Közülük