Irók a viharban [antikvár]

Előszó helyett álljon itt e jelkép, amelynek jelentése mennél bizonytalanabb, annál jelentősebb bizonyossággal illik ma az íróhoz. Az olvasót nem féltem: hiszen ő rég megszokta, hogy külön találja meg minden szimbólum külön értelmét - önmagában. Ezért inkább Verlain-re gondolok most, aki mintha napjaink számára adott volna bölcs tanácsot a híres versben: Szavaidat ne válaszd némi tévedés nélkül. Ó, muzsikát, csak muzsikát! A többi már irodalom... Ez pedig nem éppen veszélytelen dugáru ebben a gyanakvó, háborús világban. Maradok hát a „néma hegedű-nél", bár őszintén megvallva, nem is tudom, hogy honnan ismerem ezt a különös zeneszerszámot. Talán messzi gyermekkoromban láttam egyszer, apám valamelyik muzsikus-barátja kezében, vagy csak álmomban s azóta emlékezem rá? Lehet, nem fontos. Elég az, hogy mostanság egyre gyakrabban jut eszembe. Körülbelül mindig, valahányszor íráshoz hegyezem a ceruzámat. Néma hegedű. Kinek, minek szól, ha úgysem hallja más, csupán az, aki játszik rajta? Mert, hogy végre eláruljam: ez a leglényegesebb tulajdonsága.