Kedves [antikvár]

Helena Ladisla Margit híd - Marci; visszamész még a gimnáziumba? - kérdezi nagyapám, amikor hazaérek. - Nem, a délutáni órák elmaradnak egy verseny miatt. Nagyapám ma Idlencvenéves, eddig hiába faggattam, hogy mivel lephetném meg. Az olvasófotelben ül, és a szeme huncutul csillog. - Olyan szépen süt a nap - kacsint rám. - Ideje lenne beváltanom a születésnapi bónuszomat nálad. - Papa - guggolok le mellé végre kitaláltad, mi lenne az? - Igen. Menjünk ki a Margitszigetre! - Komolyan? Ezt szeretnéd? - Igen. Kissé sápadt, törékeny alakja szinte elveszik a hatalmas karosszékben. Már nem tud kilométereket sétálni egyedül, és mi nem érünk rá kísérni őt. Valóban szép az idő, nem kell nagykabát, eső se várható, időnk is van bőven. Örömmel bólintok, és látom, arca felderül, valósággal megfiatalodik. Elönt a boldogság. A sarki pékségnél papa integet a pultos lánynak. Jól ismerik egymást. Minden reggel lesétál hozzá friss zsemléért. Kihúzza magát, szorosan belém karol, és bekiált a lánynak: - Kiviszem Marcit a Margitszigetre! Vidáman biccentek, nem szégyenkezem, pedig már rég volt, amikor délutánonként kivitt a szigetre, hogy megtanítson biciklizni. Akkoriban azt mondta: csajozni megyünk. Felszállunk a