Kézjegy 11. [antikvár]

A pillanat ráncaiban Ott, ahol eszmélő korom festői ege a tolnai táj lányos lankái fölé feszült, és ahol először tündérlett számra a szűzi szabály, most új dalosok teszik le "Kézjegyüket". Sokadszor immár. Oda, ahol gesztenyék gyertyái virrasztanak és anyanyelvünkön mutál a szél. Olyattén, ahogy a magban sír fel az élet. Az élet, ami nem körülöttünk, de bennünk pulzál. Jönnek kart karba fűzve, győngyházhomlokú hajnalon. Kibontott hajukkal babrál a szél, kacajuktól részegül a reggel. Frissek, akár az illanó szeretők, s mert szemeikbe a csillag hálni jár, tüzel tekintetük. Kölyökkoruk vásárfia-tükrén, foncsorral rozsdállnak az arcok. Többük ismeri a módját, hogy miként révül a lélekben hazává a csend. Babitsi strófák csapásait követik, Illyés-szavú zsázsáknak udvarolva. Baka Pista és Mészöly Miklós szellemi kenyerestársaként. Olykor Vas Gereben és Garay kóficságával. Megmutatják, miként édesült bennük verssé a szó, miként üdvözült tollúkhoz a megfogant pillanat. Rámutatnak arra is, hogy hogyan kezesülhet versbeszéddé a lárma és metrummá a köznapi sikoly Többségük tudja, hogy soraik gyakorta éltetőbbek az anyatejnél. Vannak köztük olyanok is, akiknél a vers csupán élményköltészet, másoknál ez már világértelmezésük vágya, amit nem fog a kronoszi enyészet. Az ép teljesség szét-szórattatása. Egy dolog azonban mindegyikükben közös: rá-éreznek arra, miként formálódik a perc végtelenné, és miként lesz Krisztus-hangúvá az ősi szó. Érzékelik, amint haloványul, egyre nő a mezsgye. Azt is, hogy az elveszett Éden után, lassan az egymáshoz vezető utak is eldudvásodnak. Nem kendőzik, hogy szomjazzák a Teremtő megtartó kegyelmét. Többségük a téttel is tisztá-