Bővebb ismertető
Részlet:Bevezető hangok egy antológiáhozÁllunk egymással szemben, Babits Mihály meg én. A hajnali napfény ránk mosolyog a szekszárdi platánfák ágai között.Ébred a város. A költőóriás némán figyeli a város központja felé igyekvő tömeget. Később már a művelődési házat figyeli. Azon is elgondolkodik nap mint nap, hogy szabad-e neki szoborrá válnia? A platánfák közé furakodott remek mégis szomorúnak látszik. A szobor a miénk. A Babits Mihályról mintázott is az.A reggel már elbújt az ágak közé. Az emberek csak a fényt érzékelik. Azon morfondírozok, hogy a lelkes amatőrök között szabad-e egy szoborral diskurálni? Az embernek vannak életre szóló élményei. Nekem az a nap volt ilyen, amikor a Babits-ház udvarán felavatták a fotelban ülő költő szobrát. Nem láttam azóta sem olyan szoboravatást, mint amit akkor rendeztek Szekszárdon. Egy életre szóló emlék, s milyen jó időnként elzarándokolni a házhoz, megnézni a Mészöly-hagyatékot. Aztán arról a felemelő érzésről sem szabad elfeledkezni, amikor találkozhatunk a régi osztálytárssal, a József Attila-díjas Baka Pistával.Lehet, hogy nincs igazam, de az a szobor nagyon fontos. Szekszárd nagy fia kapta vissza a város megbecsülését. Mert azt mégsem szabad letagadni, hogy a város igazán sose szerette a költőt.Babits későn kapott szobrot szülővárosától. A megbecsülés azonban rendben megérkezett. Az ötvenes évek irodalmárai - Csányi Laci bácsi, Letenyei Gyuri, Scherier - Sió -Sanyi bácsi és még mások - emléktáblát szereztek, és azt a szülőház falán elhelyezték. Folyóiratot grundoltak, és a Sárköz nevet adták neki. A dologból nem lett botrány. A hatalmasságok tudomásul vették, hogy Babits megérkezett.