Kézjegy 7. [antikvár]

Előszó Ha nyár volna, Pakson fogalmaznám ezt az írást, körtefa árnyékában, az udvar mögül emelkedő Sánchegy alatt, papírom fölül még a dunai hajók kéményét is láthatnám. Csönd lenne, békességtől ihletett órák, gondtalan magány. Sorsom tett ennek a tájnak az illetékesévé, sors szerint, ahogy a házasság megkötődik, s kitágítja a szülőföldi hazát az ember párjának másféle szülőhelyével, de már egyikben sem véglegesen, ideiglenesen is otthon. így lesz a gyerekkor vidékére gyönyörű ráadás. Műveket indított és teljesített ki, s megszolgáltam képességem szerint. Legtöbbször ki sem mondom, mégis ott van az írásban, akár egy nádszálban, madárénekben, meggyfában, tücsökzenében, a nyelv ízében, uszályok látványában. Máskor pedig megnevezve a hitelesség parancsa által, mert tudatni kell a Dunát, a toronyórát, az ártéri erdőt, a halászcsárdát, a kompot, a Hangya utcát, ahogy ennek a tájnak, városnak az elemei, tényei fölviszik a gondolatot a hely szelleménél tágasabb térbe, a létezés egyetemes állapotába, a provinciából a végtelen birodalomba. De a költő itt nemcsak a földrajzi tájjal egyesül, nemcsak a helybeliek életével köt patrióta kapcsolatot, társává lesz fölhalmozódott kultúrájának is, csak el kell sétálnia a Deák Ferenc-i kúria előtt, a dunai fasorban, korzón százéves képeket villant a kollektív emlék, onnan visszafelé a múltban a hálót. Netán a római légió őre is megjelenik ködalakban, amint tornyából védi a limest a túlparti síkság barbárjaitól. Nemcsak az utak vezetnek ide és tovább. A Jámbor Pál utca odavisz Petőfihez, a nagy költőnk ellen kijátszott paksi származék, az elhíresült Hiador. Petőfi pedig Sárszentlőrincre fordít, s már ott vagyok én is a régesrégi iskolában a tízéves diákkal, s a későbbi vendéggel Borjádon Saséknál, s szüreti őszt varázsol A négyök- 5